Az oldalon történő látogatása során cookie-kat (sütiket) használunk. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát. Elfogadom
Termékek Menü
0

Kéretlen „jóakarók”, akik igazán tudni vélik, hogyan neveljem a gyerekem!

Kéretlen „jóakarók”, akik igazán tudni vélik, hogyan neveljem a gyerekem!

 

Kéretlen jó tanácsok, amiket családtagoktól, ismerősöktől, vagy ismeretlenektől kapunk gyerekünkkel kapcsolatban, sokszor próbára teszi türelmünket, vagy éppen szíven talál minket. 

 

 

Szerintem, kevés olyan anya van, aki ne kapott volna kéretlen jó tanácsokat, esetleg kritikát rokonoktól, barátoktól. Ez sem mindig kellemes dolog, pláne az elején, amikor az ember még bizonytalan, és próbál ráhangolódni az anyaszerepre, a gyermekére. Próbáljuk türelmesen meghallgatni, nyelünk egyet és talán még meg is köszönjük a „segítséget”. Mert az ő gyereke így meg úgy volt, meg hát neki nyilván van már több tapasztalata. Na igen, az ő gyerekével! De vajon ki ismerné jobban a gyermekünket, ha nem mi magunk, hiszen mi hordtuk a szívünk alatt, mi töltjük együtt vele évekig mindennapjainkat, az éjszakáinkat.

 

Félreértés ne essék, nyilván van, aki tényleg jót akar, és segíteni szeretne. Ő az, aki nem tényeket közöl, ítélkezik, felszólít, vagy utasít, hanem meghallgat, kérdez (talán éppen azt, hogy mire van szükséged). Az ilyen ember akár segíthet átlendülni egy nehéz helyzeten, de az biztos, hogy pozitív energiákat ad neked, és nem mélyebbre ránt a rossz anyaság érzésébe.

El kell tudni fogadni, hogy minden gyermek más, így máshogy fejlődik, máshogy viselkedik bizonyos helyzetekben. A világ is változik, így ami 30 éve jó volt, korántsem biztos, hogy most is az. Ezért nehéz jól tanácsokat adni más szülőknek, még ha valamennyire ismerjük is a gyerekét, a helyzetét. Hát még, ha nem!

 

Nekem volt már két kellemetlen élményem, „kedves” ismeretlen jóakarókkal.

 

Első szituáció: másfél éves a gyerekem, babakocsis sétánál ordít, ha kiveszem, és cipelem, akkor is ordít, tekergeti magát így félek, hogy kiesik a kezemből, főleg, hogy a babakocsit is tolnom kell. Gondoltam, akkor gyorsan vissza a babakocsiba és futok vele haza. Gondolhatjátok, hogy elég rosszul éreztem magam, amikor egy idősebb hölgy megállított. Miért sír a gyerek és miért hagyom sírni? Hát nem sajnálom szegényt? Ő régen óvónő volt, és hát, tudja a tutit. Na ott tényleg egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam. Gyorsan leráztam, és 5 perc múlva hazaértem. Hogy miért sírt a fiam, máig rejtély maradt, mert otthon megnyugodott.

 

Második eset: Tipikus hiszti, hogy mennünk kell, de még nem akar. Mivel ez egy gyerekrendezvény, elég nehéz meggyőzni őt. Egy férfi jön oda, hogy mi a baja ennek a gyereknek. Jó tanácsokat itt is kaptam bőven. Mivel a türelmem már fogytán volt egyébként is, már nem voltam annyira kedves az úriemberrel.

 

Más anyukákkal beszélgetve hallottam durvább sztorikat is.

Egy háromgyerekes ismerősöm így fogalmazott: „Én már nyugodtan elmegyek a hárommal bárhová, pedig tudom, hogy biztosan lesz, amelyik hisztizik, vagy aki rohangál a boltban a sorok között. Egyszerűen beveszem a le****om tablettát, és kész. Aki hasonló cipőben jár, az úgyis tudja, hogy van ez, aki meg még nem tudja, vagy elfelejtette, hát így járt.”

Igen, jó lenne mindig ilyen lazán venni a dolgokat, de vannak időszakok, amik egyébként is nehezebbek, és ilyenkor inkább bátorításra és őszinte támogatásra lenne szüksége egy anyának.

 

Hogy mit tehetünk?

Ha tudunk, próbáljunk elnézőek lenni, nyilván ez bizonyos szintig lehetséges. Ha családtagról van szó, ez kényes kérdés, de szerintem mindig jobb tisztázni a dolgokat, mint, hogy folyton csak bosszankodunk, és rosszul érezzük magunkat miatta. De leginkább gyűjtsünk magunk köré olyan embereket, akik tényleg pozitív hatással vannak ránk, elfogadnak minket, és ha kérjük, segítenek. Igen, mert tényleg nem vagyunk tökéletesek, sok hibát vétünk, de higgyük el, hogy gyermekünknek mégis mi vagyunk a legcsodálatosabbak!

 

Tartalomhoz tartozó címkék: anyaság gyereknevelés